Más állapot. Olvasom a hangzatos kifejezést. Nem betegség, nem kórság, egyszerűen egy más állapot, ami eltér a normálistól. Benne vagyunk, a pudli és a gazdája. Eddig sötétben tapogatóztunk, sejtettünk dolgokat, volt aki segíteni akart, más legyintett. Ugyan már, nincs neked semmi bajod, csak beképzeled. Míg nem a múlt hét szombaton, a kislány bizonyított, és nem csak, hogy segített nekem, de megmutatta, hogy miért is olyan csodálatra méltó az egész kis lénye.
Agilityzünk, sok-sok éve. Kb. 14 éve kezdtem, most MissLikkel mérettetünk meg, versenyről versenyre. Izgulós típus vagyok, nem kicsit, brutálisan. Sokszor elfelejtem, merre is van az arra, rendszerint miattam sülnek el rosszul az alapvetően gyors futamaink. Most sem volt másképp, izgatott voltam, nem volt nehéz a pálya vonal vezetése (kezdő kategóriában, csak ugrók és kúszó akadály van), épp csak egy ponton aggódtam, hogy elég jól fogja-e venni a kisasszony a testjelet. No a nagy igyekezetben, elkavarodtam, de végül egy kis bírói segítséggel, de végül hibátlan futamot tudtunk produkálni. Kicsit mérges voltam magamra emiatt, de nagyon büszke voltam MissLikre, mert ő mindent úgy csinált, ahogy kellett. Anyukám és a párom közben elment pályát járni a saját futamaikra, egyedül maradtunk a kisasszonnyal a sátrunknál.
Rövidesen szúró, fájdalmat kezdtem érezni a mellkasomban, mintha egy nehéz súly lenne a mellkasomon és ami megakadályozza, hogy levegőhöz jussak. Először nem aggódtam, biztos csak kifulladtam, de ahogy teltek a perceg csak nem akart múlni a légszomj. Leguggoltam és rátámaszkodtam egy padra, pár pillanattal később már MissLik is megjelent, elkezdett bökdösni, felugrott, nyalogatta az arcomat, tudtam, hogy baj van. Lefeküdtem, hátha jobb lesz, de egyre rosszabb lett, lassan kezdett a pánik úrrá lenni rajtam, ezt MissLik is érezte, tőle nem megszokott módon elkezdett a sátor körül kóvályogni, kereste a páromat. Visszahívtam magamhoz, ráfeküdt a mellkasomra majd a felhúzott lábaim alá fészkelte be magát, de közben folyamatosan figyelt. Közben megérkezett a párom, és anyukám, szóltam, hogy nagyon rosszul vagyok, nem kapok levegőt, valami baj van. Felültettek a padra, majd alig fél perc múlva egy őrület vette kezdetét. Sírtam, őrülten kapkodtam a levegő után, azt hittem ott helyben meg fogok fulladni, a lábaim éreztem h táncot járnak, a kezeimből kiszaladt az erő. Próbáltak megnyugtatni, hoztak papír zacskót, hogy fújjam ki a levegőt, mert el fogok ájulni. Az agyam képtelen volt felfogni, hogy tudok levegőt venni, csak kapkodtam az oxigént. Átfutott az agyamon, hogy hova tűnt MissLik, (később anyukám mondta, hogy arrébb húzódott és onnan figyelte az eseményeket), kértem, hogy tegyék az ölembe.
Belekapaszkodtam, és az arcomat a szőrébe temettem. Mantráztam, hogy fújjam a levegőt a szőrébe, hátha ezzel ki tudom magam billenteni a pánik kellős közepéből. Rövidesen éreztem, hogy kezdek ellazulni, a légzésem csillapodott, már csak a lábaim remegtek de nagyon. Szédültem, piszkosul erőtlennek éreztem magam. Anyámék vagy 10 évet öregedtek abban az 5-10 percben, de hősiesen helyt álltak, annak ellenére, hogy a következő futamukra kellett volna koncentrálniuk. MissLiket leraktam, hogy fel tudjak állni, sétálnom kellett kicsit, hogy helyre álljon a vérkeringésem, de ő egy tapodtat sem mozdult mellőlem, szorosan mellettem lépkedett, aggódó tekintettel, ha megálltam, kapart és nyalogatott, egész addig, amíg teljesen helyre nem álltam. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, elvonul a kis boxába egy jó nagy szusszanásra.
Hosszú órákig nem tértem magamhoz. Részben azért, mert átéltem életem első, igazi NagyBetűs pánik rohamát, aminek halványlila sejtelmem sincs, mi volt a kiváltó oka, másrészt pedig a kutyám egy hősként kezelte az egész szituációt. Azóta is levakarhatatlan, megkapta a Szimbióta becenevet, ami nekem hatalmas biztonság érzetet ad, annak ellenére, hogy ezen a héten egyedül vagyok otthon.
Egy szó mint száz, ismét csak azt tudom mondani, hogy ez a kutya egy csoda, az én egyszemélyes őrangyalom, aki ismét megmutatta, hogy milyen különleges kiskutya. Hálás vagyok, hogy egy csapatot alkotunk, hogy őt megkaphattam és együtt kezdünk és fejezünk be minden napot. Mert ő mindig anya pici szeme fénye marad.
Nagyon szívesen:)
Nem tudom miért, de smiley helyett kérdőjelet látok a kommentem végén. Mosoly akart lenni…
Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem, sokat jelent ��